A realizmus nálam a gondolatok, érzelmek, érzések kifejezésének az alapja és nem az öncélúan a vizuális megfogalmazás tárgya. A képek nem csak esztétikai kategóriák, hanem morális és metafizikai tartalommal is bírnak. Olyan tartalmi síkok, hivatkozások kerülnek felszínre, amely folyamatosan fenntartja a kép felé az érdeklődést. Nem is elsősorban a festmény ennek az izgalomnak oka. Az a párbeszéd inkább, ami a festmény és a néző között kialakul. Olyan belső utak, tartalmak, emlékek nyílnak fel a nézőben, amelyek a kép által teljesednek ki. Inkább ez lehet a festészetem sikerének a titka. A látványban és gondolatban csak a profizmus létezik. Ebben hiszek, ez az, amiben nem tudok és akarok kompromisszumokat kötni.
Anti humanista kiáltvány a képek értelméről
Ez a század antihumanista. Tudatunkat elárasztják a drámai tudományos, technológiai, egyre radikálisabb társadalmi és politikai változások, amelyre nincs válaszunk. Meghódítottuk a bolygót, felderítettük a Holdat, legyőztük az utazás és a kommunikáció természetes határait, oly módon, hogy közben az emberiség a saját maga ellen fordította vívmányait. Évtizedekel ezelőtt még hittünk az Új kor hajnalában. Ostobán használt módszereinkkel tönkretettük a környezetünket, felerősítettük a szegénységet és a társadalmi egyenlőtlenséget, beavatkoztunk olyan morális kérdésekbe – evolúciókutatás, génmanipuláció – aminek következményeire nem látunk rá. A kulturális fejlődés elakadt az emberiség számára felkínálhatjuk a gazdag és értelmes élet páratlan lehetőségét elmulasztottuk, a gondolatmentes bulvármédia kilúgozza az értelem utolsó szövetét. A jövő sötét: az ökológiai pusztítás, a túlnépesedés, a bürokrácia és a pofátlan politikai önérvényesítés, az elnyomás, a társadalom zavara a katasztrófa előszele. fák előtt. A túléléséhez tettekre van szükség, de senki nem tesz semmit. Az értelem nem egyesült az együttérzéssel, és új társadalmi és erkölcsi értékeket megteremtésére nincs mód. A végső cél nevetségessé vált: minden egyes ember növekedési, fejlődési képességének kiteljesítése - nem csak a kiválasztott keveseké, hanem az emberiség egészéé nevetséges utópia. Csak a világért érzett közös felelősség és a globális cselekvés felvetése ma már röhej. A pénz gátlástalansága van ma.
A művészet önmagában üres esztétika. A látvány mögötti tartalom nem érdekel senkit. Követelem: a gondolatnak szét kell feszítenie ezt az antihumanista századot. Ez az emberiség egyetlen jövője. MÁS ÚT NINCS.
A fogyasztói társadalom termékei, a populáris kultúra egyes elemei, a társadalmi szerepek kíméletlen változása a társadalmat oly mértékben erodálta, hogy az illúziók kora megszűnt.
A neoavantgárd ugyan szintetizálta globális fogyasztás ikonjait, de a kapitalizmus mára felzabálja a művészetet és saját gyermekeit. A Hideg generáció sorozat túl összetett és túl tág dimenziójú. Releváns felvetései: a fogyasztói társadalomban elidegenedett gyermekek dühe, kiszolgáltatottsága, tehetetlensége. Az érzelmi sivárság, a szülők teljes közönyének kiszolgáltatott bőségben élő gyermek fagyos hideg tényszerű élete. az ide-oda dobált érzelmi játékszer a gyermek a múlt és a jelen párhuzamos dichotómiája között, mintha lehetetlen volna igazságot tenni az igazságtalan helyzet: a jólét és a több figyelem igazságtalan rendszere között. Ez a dekonstruáló mű terminusával állást foglal a gazdaság es a generációs lázadásra is túl kényelmes újgeneráció helyzetében. Cinikus és groteszk, hisz a lázadás joga mindig az új generációé, de a globalizmus, a tárgyi jólétre felfűzött jelen egyben szociológiai, gazdasági és társadalompolitikai fogalmakra újraértelmezését követeli meg. A mű divergálja a korról vallott hamis illúziókat, ez a fő mondanivalója.
Munkáim saját élményanyagomból merítenek, saját múltamhoz kapcsolódnak, személyes attitűdöt vetnek fel. Meghatározza a kulturális háttér, a közeg, azok a problémák, amelyek flusztrálják Európát és amelyekre Európa képtelen megoldást találni. A festészet nálam a gondolatok, érzelmek, érzések kifejezésének az alapja és nem az öncélúan a vizuális megfogalmazás tárgya. A képek nem csak esztétikai kategóriák, hanem morális és metafizikai tartalommal is bírnak. Olyan tartalmi síkok, hivatkozások kerülnek felszínre, amely folyamatosan fenntartja a kép felé az érdeklődést. Nem is elsősorban a festmény ennek az izgalomnak oka. Az a párbeszéd inkább, ami a festmény és a néző között kialakul. Olyan belső utak, tartalmak, emlékek nyílnak fel a nézőben, amelyek a kép által teljesednek ki. A látszólagos ünnepélyesség, az álomszerűség és a realitások között hintázik a látvány és a belső kohézió. Ez valóban a képek sajátos atmoszférája. Ugyanakkor jóval többről van szó. Amikor az Anghiari ütközetéből idézek, a látvány megkomponálása nagyon fontos. A koponyára került vonalkód, a postabélyegző részlete ugyanakkor olyan tartalmat ad a mondanivalónak, ami friss, kortárs, tragikus hangsúlyokat ad a kép mellé. Ehhez hozzájön még az az értelmezési kód, amit a néző ad a festmény mellé. A Reflux sorozatban tökéletes testek, az idealizált fogyasztói és a testkultusz bűvöletében élő világ kerül a látvány középpontjába. Az önmaguk fényében tündöklő testek mellett azonban mély összefüggések – ön és közreflexiók, önértelmezési, nemi identitási, hatalmi pozíciók, a korunkat foglalkoztató strukturális és társadalmi kérdések – árnyalják az ideális festészeti látványt.
Képeim, brutális és ironikus kommentárok az emancipáció nyűgében kiteljesedett nők tehetetlenségéről, a művészet és a társadalmi csoportok kiszolgáltatottságáról. Munkáim a művészet eszközei által kommunikálnak a közönséggel, a kommunikáció által felvetett, tárgyalt témák és problémákat megjelenítéséhez a művész szenzibilitása, érzékenysége kell, ez provokálja ki a társadalom érzékenységét is. A szabadság, a önértelmezés, önazonosság felvetése képeimen nem megoldást adnak, inkább provokálnak, provokálják a politikai, társadalmi, szociológiai, morális és értékdevalválódásról alkotott összkonszenzusos véleményt. Képeim releváns kérdéseket vetnek fel, megkérdőjelezik általánosan elfogadott nézeteket és dolgokat.
Hideg Generáció I-II., 2011, olaj, vászon, 130x100 cm
