Freskó Vácott
Garay-Nagy Norbert Visegrádi kiállítása
2011. április 9. és május 15. között
2011. április 9-én szombaton, 16 órakor a Visegrádi Kortárs Galériában nyílik a Junior Príma kitüntetett Garay-Nagy Norbert Oldás és kötés című kiállítása. A tárlat megnyitóján Rozsár Brigitta zongoraművésznő zenei improvizációt ad elő Garay-Nagy alkotásaira. Köszöntőt mond Mikesy Tamás, a Viegrádi Kortárs Galéria vezetője, a kiállítás kezdeményezője és rendezője. A kiállítást megnyitja Bretus Imre a Tat Galéria kurátora.
Visegrád több, mint ezer esztendeje a magyar és az európai történelem egyik kiemelkedő helye. A Dunakanyar szívében elterülő város neve egy 1009. évben kiadott Szent István kori oklevélben jelenik meg először, de már a rómaik erődöt emeltek itt, a mai Sibrik-domb területén. A XXI. században a híres Királyi Palota az Európai Kulturális Örökség címet viseli, a várost övező csodás erdőség pedig az egyik legszebb hazai Nemzeti Park része lett.
A Visegrádi Kortárs Galéria rendszeresen teret ad meghatározó képzőművészeknek. A korábbi években Szkok Iván, Vigh Tamás, Nádler István munkáit tekinthette meg a közönség.
Visegrád: Történelmi áttekintés
Visegrád kedvező adottságai és kulcsfontosságú stratégiai szerepe miatt a történelem során mindig is az érdeklődés középpontjában állt. Az emberi jelenlét legkorábbi nyomai az újkőkorba vezetnek, s a bronzkortól folyamatosan lakott terület a város és térsége. Visegrád kedvező adottságai és kulcsfontosságú stratégiai szerepe miatt a történelem során mindig is az érdeklődés középpontjában állt. Az emberi jelenlét legkorábbi nyomai az újkőkorba vezetnek, s a bronzkortól folyamatosan lakott terület a város és térsége. A történelmi idők során kelták, germánok, rómaiak, avarok, magyarok lakták a Dunakanyar térségét. A rómaiak Nagy Constantin idején építették a Sibrik-dombon a Ponts Novatus nevű castrumot (erődöt), mely a Duna menti limes legjelentősebb építménye volt. E mellett a város területén több helyen is láthatunk római emlékeket, így őrtorony maradványokat Szentgyörgypusztán, egy 330 körül épülhetett erőd maradványait a Gizella-majornál. A magyarság letelepedésekor e terület Árpád fejedelem testvérének, Kurszánnak lett szállásbirtoka. Az első, latin nyelvű oklevél 1009-ben említi Visegrádot (mely magas várat jelent). Visegrád első vára a castrum-ra, annak köveinek felhasználásával épült, de ez a vár a tatárjárás idején elpusztult. A mai várrendszert IV. Béla és felesége Mária királyné kezdte el építtetni az 1250-es években, ennek részei a 328 m magas hegyen álló Fellegvár, a Várhegy alatti dombon az Alsóvár, a Duna parton pedig a Vízibástya. Nemzetközi jelentőségűvé a XV. században, az Anjouk idején vált a város. Károly Róbert 1320 körül kezdte el a királyi palota építését a város főutcájában, a Duna parthoz közeli területen. Pár év alatt e központ lett a királyi székhelye, s az uralkodó kedvelt tartózkodási helye. A falak között a királyi család ellen irányuló, Zách Felicián által vezetett, sikertelen merényletről és annak véres bosszújáról szól Zách Klára híres balladája. 1335-ben volt az a híres királytalálkozó, melyre Károly Róbert magyar király meghívására János cseh, Kázmér lengyel király, Károly morva őrgróf, Wittelsbach Henrik bajor és Rudolf szász herceg érkezett, s oly nagy jelentőségű egyezmény született, mely biztosította az érintett országok gazdasági függetlenségét Bécstől és a nyugati kereskedőktől. A királyi palota történelmi falai között 1991-ben a magyar, csehszlovák és lengyel miniszterelnök őseik példáját követve aláírásával létrehozta azt az együttműködést, melynek neve Visegrádi Négyek. (2006 őszén szintén itt, Visegrádon találkoztak a „visegrádi országok” miniszterelnökei, megünnepelve az együttműködés 15 éves sikerét.) Károly Róbert halála után, fiát Nagy Lajos királyt Visegrádon keresi fel a lengyel küldöttség, s ajánlja fel a lengyel koronát számára. A koronázási ceremónia után a magyar Szent Korona mellett a lengyel koronát is a Fellegvár kincseskamrájában őrizte a koronaőrség. A város a következő fénykorát Mátyás király uralkodás alatt érte meg. A király nagyszabású építkezésekbe, felújításokba kezdett: kialakult a késő gótikus részletekkel gazdagított palota együttes, melynek ránk maradt emlékeit múzeumi sétáink során tekinthetjük meg. A reneszánsz udvarban a kor jelentős személyiségei fordultak meg, s bölcselkedtek a tudományok, a filozófia, az irodalom témájában, támogatták a művészeteket, élen jártak az újításokban. A messze földről érkezők „földi paradicsomként” írták le Visegrádot .E virágzás a török időkig tartott, amikor is az ország minden tájához hasonlóan óriási hanyatlás és pusztítás vette kezdetét. A várért és városért folytatott harcokban Visegrád szinte teljesen megsemmisült. Az életben maradt emberek elbujdostak, elhagyták a lakhatatlanná lett települése. A vár megmaradt részeit 1702-ben I. Lipót osztrák császár parancsára robbantották fel. A település újbóli fellendülése a XIX. században kezdődött el: dunai gőzhajózás megindulásával, amikor is a Dunakanyar, a Pilis-Visegrádi-hegység kedvelt kirándulási célpontja lett a fővárosból induló túrázóknak. Erre az időre tehető a feltáró munkák kezdete is, Viktorin József szlovák származású plébános ösztönzésére indul meg a romok feltárása és a műemlékek helyreállítása, amely munkában a kor legnevesebb régészei - köztük Schulek János – vettek részt. Ma Visegrád a hazai és nemzetközi turizmus kedvelt célpontja, mely az ország egyik leglátogatottabb üdülőkörzetében, a Dunakanyarba fekszik. Bár lakóinak száma alig 1700 fő - az ország egyik legkisebb városa - nem kevesebb, mint 300 ezer vendéget fogad egy évben. (forrás: http://www.visegrad.hu/)
A Visegrádi Kortárs Galéria
A Mátyás Király Művelődési Ház évente több kiállítást rendez visegrádi vagy a városhoz kötődő művészek alkotásaiból. A Ház adott otthont a "Visegrád anno" címen meghirdetett helytörténeti kiállítássorozatnak is. Mátyás Király Művelődési Ház (2025 Visegrád, Széchenyi utca 11. 06 26/398 128) Garay-Nagy Norbert kiállításának helyszíne:
Garay-Nagy Norbert kiállítási meghívója:
Megnyitó szöveg, elhangzott: 2011. április 9-én, a Visegrádi Kortárs Galériában.
Fotón jobbról: Rozsár Brigitta, Mikesy Tamás, Garay-Nagy Norbert és Bretus Imre
A művészet nem mellébeszélés, bár korunk hajlandó időnként sznobizmusból inkább mellébeszélni és aranypapírba csomagolni önmaga reprezentációját. Remekül érezte meg ezt a kortünetet a zseniális Wim Delvoye, a Gentben élő nemzetközi flamand sztárművész, akit a világ leginkább Harley-Davidson- és Walt Disney-mintákkal tetovált disznóiról és csipkézett acél szobrairól, valamint a Cloaca című térinstallációjáról ismer. A nagyméretű installációs mű valójában az emberi emésztést modellező gép. Van szája, gyomra, különböző enzimeket tartalmazó palackok tartoznak hozzá és egy futószalag, ami rendszeres etetés mellett naponta szállítja az ürüléket, más szóval a „szagos végterméket”. A csavar ott van a történetben, hogy a bezacskózott végtermékekért az önmagukat és a művészetkritikát komolyan vevő műgyűjtők sorban állnak és euro-ezreket fizetnek ki egy-egy zacskóba tett Delvoye műért, amit aztán otthonukban nézegetnek. Meg vagyok győződve róla, hogy Delvoye egy zseni hisz, úgy képes palira venni a világot, hogy azt a sznob, egoista közeg nem veszi észre, vagy ha igen nem vesz róla tudomást, sőt még meg is ünnepli – persze leginkább önmaga bevállalóságát és eredetiségét. Szóval legyünk nagyon kritikusak!
A művészet nem ott kezdődik, hogy biztos alkotói tudással valaki megalkot valamit. Ez nem lehet elég, az még nem művészet, csak a mesterségbeli tudás bizonyítéka. Soha nem szabad beérni az üres esztétikával, ennél azért mindig legyünk nagyvonalúbbak és követelőzőbbek. Az izgalmas művészet első jele, ha a mesterségbeli tudást zárójelbe teszi az anyagba tett gondolat. Ha ezen túl vagyunk, a második biztató jel az, amikor a művész a gondolatot is zárójelbe teszi, és ösztönösen azt műveli az anyaggal és gondolattal, amit csak akar. Ha úgy tetszik neki, csak egy zacskót fest hagymákkal, belesűrítve a reneszánsz életigenlés és művészi gondolkodás minden lényeges elemét, de ha a kedve úgy tartja, brutális módon szembesít minket a hideg generáció gyermekeinek érzéseivel, a korral, amiben élni vagyunk kénytelenek. Úgy vélem a művészet és egy művész akkor válik izgalmassá, ha önmagát feladva nem a siker lesz neki fontos, hanem a feloldódás. Garay-Nagy Norbert erre az útra lépett, úgy gondolom – és az idő igazolni fog – jó irányba tart.
Az általa megkezdett festészeti módszernek két előképe van: a realizmus nyugat-európai tradíciója Caravaggio és Georges de la Tour és az elődök újrafelfedezése az 1960-as években az újrealizmusok ága-boga. A szuperrealisták Ivan Karp által alapított New York-i O. K. Harris Galériábana a 70-es évek legelején már odáig jutnak, hogy a műtárggyal szemben fel kell számolni az alkotói, szemlélői pszichikai-gondolati aktivitást. A festmények, ezáltal inkább önreprezentációvá váltak mellőzve a gondolati problémákat. Magyarországon a hipperrealista művészeti megoldások szintén a 60-as években jelennek meg: Méhes László, Lakner László, Csernus Tibor, Konkoly Gyula, Szabó Ákos, Gyémánt László az első nemzedék. A valóság személytelen, hűvös megjelenítése, a sok esetben politikai elfojtásokból adódó szociokritika, a tömegmédiumok által meghatározott látásmód, fotó által rögzített aprólékos kép reprodukálása felvetette a látvány és a valóság viszonyát, a manipulált látás és láttatás lehetőségeit.
A 2010-ben Junior-príma díjazott Garay az előképekből összegez és tovább lép, számára az üres esztétika, az önreprezentáció, a manipuláció nem elég, nem is éri be ennyivel. Az ő képein a professzionális látványt szétfeszíti a gondolati tartalom, és egy eredendően őszinte belső költői attitűd. Vásznain – ahogy a filmrendező, operatőr Koltai Gábor fogalmazott legutóbbi kiállításának megnyitóján: „a kort, amelyben élünk dolgozza fel. A kor, amely sokszor érthetetlen konfliktusokkal terhes, amelyben szétzilálódtak az emberi viszonyok, sőt kiáltó, gyötrelmes és feloldhatatlannak tűnő ellentét feszül szegény és gazdag között, s amely kor a „kereső ember” időszaka. Mindannyian keressük, mindenekelőtt magunkat, múltunkat, kutatjuk jelenünket, s benne azokat az értékeket, amelyekről annyi mindent hallottunk, olvastunk életünk során, s amelyek mégis teljes körűen elveszni látszanak.” Ilyen keresgélő kép a kiállítás címadó képe is az Oldás és kötés. A képen nő és férfi, a nő szemét takarja, a férfi az ellentmondásos kapcsolat bizonytalanságát, zavarodottságát érzékelteti. A két kísérő kép, a gyűrt papír, a megkötözött kéz egy kapcsolat stációi. Hatalmi viszonyok, oldása és kötés, nehéz atmoszférájú kor, az emberi viszonyokban bekövetkezett törés és bizonytalanság.
Garay egy másik vásznon Leonardo Anghieri csatajelenetéből kiemel egy férfi fejet. Az alapmű emblematikus kultúrtörténeti és művészettörténeti ikon. Megkérdőjelezhetetlen tökéletes örökérvényű alkotás egy részlete. Ellenben a vonalkód, a postabélyegző aktualizálja a képet, a fogyasztói társadalom elpiacosított, minden eladó és megvehető gesztusaival.
Garaynál, most őt idézem: a realizmus a gondolatok, érzelmek, érzések kifejezésének az alapja és nem az öncélúan a vizuális megfogalmazás tárgya. A képek nem csak esztétikai kategóriák, hanem morális és metafizikai tartalommal bírnak. Olyan tartalmi síkok, hivatkozások kerülnek felszínre, amely folyamatosan fenntartja a kép felé az érdeklődést. Nem is elsősorban a festmény ennek az izgalomnak oka. Az a párbeszéd inkább, ami a festmény és a néző között kialakul. Olyan belső utak, tartalmak, emlékek nyílnak fel, amelyek a kép által teljesedhetnek ki.
Új – izgalmas – sorozatában, a Hideg generációban a fogyasztói társadalom, a populáris kultúra egyes elemeit, a társadalmi szerepek kíméletlen változását, a társadalmat erodáló folyamatokat festi meg. Az illúziók kora megszűnt, a globális fogyasztás és a kapitalizmus lassan felzabálja saját gyermekeit. Ez a nyitja a Hideg generáció sorozat két képének. Az egyiken az elidegenedett gyermek dühe, kiszolgáltatottsága, tehetetlensége, segélykiáltása. A szülők egzisztenciális küzdelme az érzelmi sivársághoz, a közönyhöz, kiszolgáltatottsághoz visz. A bőségben élő, tárgyi javakkal elhalmozott, hideg generáció élete ma olyan, mint a hűtő hidege mélyéről jövő segélykiáltás. A generáció másik képe brutális és egyben ironikus kommentár az emancipáció nyűgében önazonos és trendi nők dühéről. Az ön és közreflexiók, önértelmezési, nemi, identitási, hatalmi pozíciók, a korunkat foglalkoztató társadalmi kérdések felvetése ezen a képen nem megoldást ad, inkább provokálja értékdevalválódástól kínlódó konszenzusos önképet. Garay-Nagy Norbert festészetét komolyan kell venni, gyűjteni kell, mert amit fest, az a ma üzenete a holnapnak. nem beszélve arról, hogy néhány év múlva Méhes László, Lakner László, Csernus Tibor, Gyémánt László mellé Garay-Nagy Norbert neve is odakerül."
Koltay Gábor megnyitószövege:
Garay-Nagy Norbert kiállítása, Tat Galéria,
2010. november 24.
Tisztelt Megjelentek! Kedves Barátaim!
Kérem nézzék el nekem, hogy nem az avatott művészettörténész szemszögéből viszonyulok a kiállító személyéhez, törekvéseihez, de legfőképpen a falakon látható képekhez. A filmkészítő ember számára elengedhetetlenül fontos a képzőművészet, ezen belül is elsősorban a festészet klasszikus remekeinek folyamatos tanulmányozása, de a kortárs törekvések figyelemmel kísérése is. A képzőművészet mindenekelőtt a kompozíciók, a fény-árnyék világ kialakításában, tehát a filmes beállítások megtervezésében és a világítás kivitelezésében segít, de valószínűleg a színészvezetést is inspirálja. Ma Garay-Nagy Norbert barátunk képeivel kapcsolatban egy képeket nézni szerető, festészeti albumokat forgató, időnként még kiállításra is járó, de mégiscsak egy filmes gondolatait hallják. Elsősorban tehát személyes benyomásaimat és érzéseimet próbálom meg összefoglalni. Az alkotó munkásságát teljeskörűen még nem ismerem, viszont az itt kiállított képek összességükben, a gyűjtemény egyik-másik darabja meg kiváltképp nagy hatást gyakorolt rám. Minden alkotóra értelemszerűen saját korának viszonyrendszere hat, gondolatait, mindennapos létezési formáját és annak tartalmát az határozza meg, s ebben nincs különbség a képeket festő, vagy a filmeket készítő ember között. Feltehetően tehát azok az élethelyzetek hatnak rám is, mint Norbertre. Ezért aztán első megjegyzésem, amelyre szeretném felhívni figyelmüket, hogy ezek a képek, főleg a kiállítás számomra meghatározó darabjai pontosan kifejezik azt a kort, amelyben élünk. Amely sokszor érthetetlen konfliktusokkal terhes, amelyben szétzilálódtak az emberi viszonyok, sőt kiáltó, gyötrelmes és feloldhatatlannak tűnő ellentét feszül szegény és gazdag között, s amely kor a „kereső ember” időszaka. Mindannyian keressük, mindenekelőtt magunkat, múltunkat, kutatjuk jelenünket, s benne azokat az értékeket, amelyekről annyi mindent hallottunk, olvastunk életünk során, s amelyek mégis teljeskörűen elveszni látszanak.
Négy képet emelnék ki, amelyek a mai kereső, kutató ember lelkivilágát fejezik ki és közvetítik számomra. Scaena, azaz Színház a címe annak a képnek, amely egy katedrális valós épülete, vagy egy színházi-filmes díszlet (?) előtt ölelkező női és férfi alakot, valamint egy, a világtól elforduló harmonikást ábrázol. A kép allegorikus, álomszerű víziója egy lehetséges élethelyzetnek, de elképzelhető, hogy két, térben és időben egymástól különböző, mégcsak nem is valóságos jelenet egymás mellé montírozásról van szó. A történelem viharai következtében megrongálódott építészeti remekmű előtt a női akt a jobbra és szebbre vágyó tisztaságot, a reményteli akaratot, a tangóharmonikás az adott életkörülmények elfogadását és a beletörődést jelképezi számomra. A kompozíció így a mögöttünk hagyott század lelki és szellemi zavarodottságát is kifejezi.
Ugyancsak a kereső ember lelkivilágát tükrözi egy modernkori triptichon, amelyeknek címe: Oldás és kötés. A kép központi részén szintén két alak látható. A fő figura ugyancsak egy nő, aki szemét kezével eltakarja. A háttal látható férfi a tisztázatlan kapcsolat bizonytalanságát, zavarodottságát érzékelteti. A két oldalsó kép, mintegy hangulatilag kiegészíti a fő kompozíciót. Ez a mai szárnyas oltár sok szempontból elidegenedett korunkat, az emberi viszonyokban bekövetkezett törést és bizonytalanságot sugallja.
A kiállítás számomra „legszebb” festménye – bár tudom, hogy ilyesfajta kategória nem létezik és a kijelentés igencsak szubjektív –, az az ülő női akt, aki combjaira csúszott drapériával és szemeit elfedő kendővel eltűnődve, számomra mégis reménykedőn néz a világba. Azt az érzékeny, könnyen sebezhető, talán kicsit félénk, de eredendően jó szándékú és vágyakozó embert jeleníti meg, aki mint tudjuk, jónak születik, s csak a körülmények okán torzulhat el. Itt egy szép és tiszta lelkületű fiatal lányt, vagy asszonyt látunk, aki talán azért is tartja szebbnek a világot – s a rezignált mosoly azért is jelenik meg az arcán –, mert szemét elfedve nem látja, vagy nem akarja érzékelni mindazt, ami körülötte történik, amilyenné mai világunk vált. Itt tehát megint egy nőalakot, egy kitárulkozó meztelen, szép emberi testet látunk, s azt az érdeklődő vágyakozást, amely nemcsak a világot akarja megérteni, de kiegyensúlyozott és emberséges viszonyok között szeretne élni.
S ha már itt tartunk, a kiállítás emblematikus darabjára is szeretném felhívni a figyelmüket, amely egyébként a meghívón is látható. Anghiari a címe. Ez a klasszikus leonardoi életművet felidéző, festőnk kezenyomán mégis új életre kelő portré nagyon is konkrétan hordozza magán az elmúlt század, de a XXI. első évtizedének történéseit is. A megskalpolt (?), de mindenképpen lemeztelenített férfi fej a harcos katonáé, vagy egyszerűen csak a század összes gyötrelmét végigélt emberé, szüleinké, nagyszüleinké, vagy talán a mienké (?), amely határozottan tör előre (?), vagy menekül (?) a borzalmak elől. Talán a világba kiáltja fájdalmas felismeréseit, amely után be kellene következnie a hőn áhított megnyugvásnak, az emberiség számára jobbról és balról is oly sokszor beígért egyéni és közösségi gyarapodásnak, kiteljesedésnek. Fején és nyakán az elmúlt évtizedek történéseit jelképező bélyegek, azonosító jelek nemcsak agresszívan uniformizált és az önálló, öntudatos emberi lét lehetőségeitől megfosztott létállapotunkat fejezik ki, nemcsak arra emlékeztetnek, hogy életünk során hányszor kényszerültünk „lemenni kutyába” – figyeljék csak a nyakörvet –, de a XX. századi európai ember kínzó lelkiismeret furdalását, az Auschwitz- és Gulag-szindrómát is felidézik. A számokkal, jelekkel megbélyegzett másik ember közösségből való kiiktatásának szándékaira is figyelmeztet. A kép egésze, az ábrázolt jelképek együtthatásának eredményeként azt a történelmet idézik fel, amely eleinknek, de nekünk is megadatott, s amelynek következményeként egy lelkileg és szellemileg szétzilált világban, 50-60 éves történelmi megkésettség-tudattal éljük mindennapjainkat.
Számomra érdekes és elgondolkodtató – még egyszer emlékeztetek rá –, hogy az ábrázolt képek nőalakjai, de ha ideszámítom a Báthory Erzsébet-project kádban fürdőző nőalakját, vagy a sajátos Pink Floyd-i „Fal” ihlette képek, saját múltjával, mint valami áthatolhatatlan fallal szembenézni képtelen férfi- és nőalakjait, akik szemüket eltakarva, vagy nekünk háttal állnak, akkor nem lehet nem feltenni a kérdést, vajon az alkotó nem azt akarta-e ezzel kifejezni, sugallni, hogy képeinek hősei, bár ebben a világban élnek és értelemszerűen részesei a történéseknek, nem akarják látni mindazt a szennyet és érzékelni azt a fájdalmat, amely a kereső ember számára nap, mint nap észlelt valóság.
Tisztelt Megjelentek!
Szeretnék szólni a csendéletekről is, amelyek fény-árnyék viszonyaira kiváltképp felhívom figyelmüket. Ezek mintha egy nagy angol történelmi film jelenetei közül kerültek volna a galéria falára, hiszen a világon talán ők tudják a legszebben világítani, a leghitelesebben ábrázolni a régmúlt idők eseményeit. Garay-Nagy Norbertre amúgy is jellemző a klasszikus értelemben vett fény-árnyék játékok és viszonyok mesteri alkalmazása, amelyek a női aktok testén is jól megfigyelhető, nyomon követhető.
Engedjék meg, hogy szóljak az alkalmazott technikáról, amelyet csak elképzelek, s egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a képeket az alkotó így is készítette. De ez nem is fontos, ez legyen az ő titka, nem tartozik a befogadóra. Úgy gondolom ugyanis, hogy ezeket a képeket, beállításokat és kompozíciókat tudatosan, vagy az élet adta véletlen lehetőségek megragadásával készített fotók, fotómontázsok, egymásra úsztatott beszkennelt képek, számítógépen előállítható képi varázslatok, azaz a ma embere számára rendelkezésre álló korszerű technikai vívmányok nyújtotta és ma még nagyon is kísérleti stádiumban lévő képzőművészeti lehetőségek tanulmányszerű elkészítése-felhasználása előzték meg. Valahogy úgy képzelem, hogy nagyon sok ilyesfajta vázlat készült, került printelésre, majd aztán a falra helyezve, olykor a megfelelő technika alkalmazásával a vászonra vetítve, időnként pedig az olajképekbe dolgozva lettek felhasználva. A most látott képek egy részénél olyasfajta technikai megoldásokkal találkozunk, amely a XXI. századi képzőművész gondolkodását ma már sokszor befolyásolja.
A nagy jelentőségű szobrászművész, Fadrusz János híres Jézus ábrázolásainak és korpusainak készítése előtt, ez az anatómiáról mindent tudó, korszakos művész felköttette magát a keresztfára, lefotóztatta magát, hogy saját testének változásain keresztül tanulmányozhassa, élhesse át az Emberkirály gyötrelmeit. Szemeiben, arcának rezdüléseiben kifejeződő lelki fájdalmait és testének torzulásaiban fellelhető fizikai gyötrelmeit. De hát, Munkácsy Mihálytól kezdve a sort tovább lehetne folytatni. Ilyenkor gondoljunk arra is, hogy nekik még nem állt rendelkezésükre a számítógép. Ezért is tartom kiemelendőnek, hogy a most látott képeken ezeket az egymásra hatásokat megfigyelhetjük, s egy újfajta, korszerű képzőművészeti stílus továbbfejlesztésére bíztathatjuk az alkotót.
Végezetül néhány szó Garay-Nagy Norbertről, az Emberről. Elöljáróban említettem, hogy ismeretségünk meglehetősen rövid múltra tekinthet vissza, képeit először a számítógép képernyőjén láttam, s Bretus Imre barátunk e-mailjéből olvastam róla pár sort. Azt gondolom, hogy ő valóban egy kereső ember, aki lelke mélyén ma is hordozza azt a gyermeki tisztaságot, amellyel világra jövünk és amelyet aztán oly gyorsan elveszítünk. Talán félénk is a világ rezdüléseivel szemben, mert tudja, hogy iszonyatos ellenerővel állunk szemben. Ennek a minden bizonnyal sérülékeny lelkületű, érzékeny embernek mégis mi adhat erőt ahhoz, hogy önmaga számára kitűzött feladatot vállaljon, képeket fessen, embertársai érzéseit és gondolatait igyekezzen befolyásolni? Feltehetően az a lélek legmélyebb bugyraiban rejtőző hit, az emberek és a körülmények jobbá tételében való állandó reménykedés, az a felnőtt korban is megőrizhető – bár valóban ritka – képesség, hogy igyekszem tisztának maradni, s bízom abban, hogy ezt környezetem felismeri, méltányolja, s ezáltal talán egy idő után majd az is megtisztul.
Kedves Norbert Barátunk!
Szeretném hinni, hogy nem tévedek nagyot, amikor Rólad beszélek, hiszen úgy gondolom, hogy a képek, az alkotások – s ez más műfajokban is így van –, mindig kifejezik és jellemzik létrehozójukat. Ezekről a képekről, bár többnyire női alakokat ábrázolnak, mégis úgy gondolom, hogy Te tekintesz vissza ránk. Az elfordított arcok és az eltakart szemek mögött nagyon is valóságosan látod hol tartunk mi, gyarló emberek, akiket oly könnyedén hajlít a szél jobbra és balra, akik oly könnyedén vagyunk befolyásolhatók, s akiknek oly sok hajlama van a rosszra. Képeiddel szeretnéd a világot szebbé, jobbá, becsületesebbé és igazságosabbá, azaz emberségesebbé tenni. Tartsd meg ezt a jó szokásodat!
Tisztelettel köszönöm a Galériának, hogy lehetőséget biztosított ennek a szépreményű életműnek szélesebb körben történő megismeréséhez, egy tehetséges kortársunk nagyközönség által történő felfedezéséhez.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
